A délszláv háborúk kezdete

A politikai és gazdasági válság időszakát követően az 1980-as években a Szocialista Szövetségi Köztársaság Jugoszlávia alkotó köztársaságai az 1990-es évek elején szétváltak. A felbomlásból eredő megoldatlan kérdések sorozatát válságos etnikai háborúk kísérték Jugoszláviában 1991 és 2001 között, amelyek elsősorban Bosznia és Hercegovina, Horvátország szomszédos részei, valamint néhány évvel később Koszovó érintettek.

A második világháborús szövetséges győzelem után Jugoszláviát hat köztársaság szövetségi államaként hozták létre, határait etnikai és történelmi vonalak mentén húzva: Bosznia és Hercegovina, Horvátország, Észak-Macedónia, Montenegró, Szerbia és Szlovénia. Emellett két autonóm tartományt hoztak létre Szerbián belül: Vojvodina és Koszovó. Mindegyik köztársaságnak megvolt saját Jugoszláv Kommunisták Szövetsége pártja és egy uralkodó elitje, és minden feszültséget a szövetségi szinten oldottak meg. A jugoszláv államszervezet modellje, valamint a tervgazdaság és a liberális gazdaság közötti „középutas” megközelítés viszonylagos sikert aratott, és az ország erős gazdasági növekedés és viszonylagos politikai stabilitás időszakát élte meg egészen az 1980-as évekig, Josip Broz Tito vezetésével. Halálát követően 1980-ban gyengült a szövetségi kormányzat rendszere, amely nem tudott megbirkózni a növekvő gazdasági és politikai kihívásokkal.

Az 1980-as években a koszovói albánok elkezdték követelni, hogy a szerb autonóm tartomány, Koszovó és Metohija, teljes alkotmányos köztársasági státuszt kapjon, kezdve az 1981-es tüntetésekkel. Az etnikai feszültségek az albánok és a koszovói szerbek között az egész évtized során magas szinten maradtak, ami a szerb ellenállás növekedéséhez vezetett a tartományok magas autonómiája és a hatékonytalan konszenzus rendszer miatt a jugoszláv szövetségi szinten, amelyeket akadálynak tartottak a szerb érdekek számára. 1987-ben Slobodan Milošević került hatalomra Szerbiában, és ellenállásba ütközött a nyugati alkotó köztársaságok, Szlovénia és Horvátország pártvezetői részéről, akik szintén nagyobb demokratizálást szorgalmaztak az országban az 1989-es kelet-európai forradalmaknak megfelelően. A Jugoszláv Kommunisták Szövetsége 1990 januárjában feloszlott a szövetségi vonalak mentén. A köztársasági kommunista szervezetek külön szocialista pártokká váltak.

1990-ben a szocialisták (volt kommunisták) elvesztették hatalmukat az etnikai szeparatista pártokkal szemben az ország szerte tartott első többpárti választásokon, kivéve Montenegrót és Szerbiát, ahol Milošević és szövetségesei nyertek. A nacionalista retorika minden oldalon egyre hevültebbé vált. 1991 júniusa és 1992 áprilisa között négy alkotó köztársaság nyilvánította függetlenségét, miközben Montenegró és Szerbia továbbra is szövetségi állapotban maradtak. Németország kezdeményezésére elismerték Horvátország és Szlovénia függetlenségét, de a szerb etnikumúak Szerbián és Montenegrón kívüli helyzete, valamint a horvát etnikumúak Horvátországon kívüli helyzete megoldatlan maradt. Egy sor etnikai incidens után Jugoszláv háborúk kezdődtek, amelyek leginkább Horvátországban és Bosznia és Hercegovinában voltak súlyosak. A háborúk gazdasági és politikai károkat hagytak maguk után a régióban, amelyek még évtizedekkel később is érezhetők. 1992. április 27-én a Szerb Köztársaság Gyűlésének Szövetségi Tanácsa, a Szerb Köztársaság Gyűlésének és Montenegró Gyűlésének döntése alapján elfogadta a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság alkotmányát, amely hivatalosan véget vetett a felbomlásnak.