Felhívás az első keresztes hadjáratra

Az első keresztes hadjárat (1095–1099) a keresztes háborúk első nagy, latin keresztény vállalkozása volt. A hadjáratot II. Orbán pápa 1095. november 27-én, a clermont-i zsinaton hirdette meg, miután I. Alexiosz bizánci császár nyugati katonai segítséget kért a szeldzsuk előretörés következményei miatt. A vállalkozás egyszerre volt bűnbánati zarándoklat, fegyveres segítségnyújtás a keleti keresztényeknek, a Bizánci Birodalom anatóliai helyzetének javítására irányuló katonai akció, valamint Jeruzsálem és a Szent Sír birtokbavételére irányuló szentföldi hadjárat.

A hadjáratot nem modern értelemben vett államok egységes akciójaként indították. A latin keresztény sereg különböző főúri, lovagi, egyházi és zarándoki csoportokból állt, amelyek francia, lotaringiai, flandriai, normann, dél-itáliai normann és dél-francia területekről, valamint a Német-római Birodalom vidékeiről indultak el. A francia király és a német-római császár személyesen nem vettek részt benne. A hadjáratnak nem volt mindenki által elfogadott világi főparancsnoka; lelki vezetőként Monteil-i Adhemar, Le Puy püspöke működött, míg a katonai döntések a nagyobb kontingensek vezetőinek egyezkedésén, rivalizálásán és alkalmi együttműködésén alapultak.

A vállalkozás első hullámát a történetírás „népi keresztes hadjáratnak” vagy „szegények keresztes hadjáratának” nevezi. Ezek a csoportok a főúri seregek hivatalos indulása előtt keltek útra. Útjukat több helyen fegyelmezetlenség, fosztogatás és a Rajna-vidék zsidó közösségei ellen elkövetett pogrom kísérte, de a különböző népi és félkatonai csoportokat nem lehet egyszerűen egyetlen egységes mozgalomként kezelni. Nincstelen Walter és Remete Péter csapatai a Magyar Királyság és a Balkán érintésével jutottak el Konstantinápolyig, majd Kis-Ázsiában megsemmisítő vereséget szenvedtek.

A szervezettebb főúri hadjárat 1096 végén és 1097 tavaszán érkezett Konstantinápoly alá. A keresztes vezetők többsége esküt tett Alexiosznak, hogy az egykor bizánci fennhatóság alatt álló visszafoglalt területek ügyében elismeri a császár jogait. Ezután a latin és bizánci erők 1097-ben visszafoglalták Nikaiát, majd a dorylaeumi csatában visszaverték I. Kilidzs Arszlán rúmi szultán seregét. A dorylaeumi győzelem után a keresztesek nagy veszteségekkel, de továbbhaladtak Anatólián, majd Kilikia, Edessza és Szíria térségén át jutottak el a hadjárat legnagyobb próbatételéhez, Antiokheia ostromához.

Antiokheia 1097 októbere és 1098 júniusa között tartó ostroma a hadjárat sorsdöntő eseménye volt. A keresztesek belső árulás segítségével foglalták el a várost, majd rövidesen maguk kerültek ostrom alá Kerboga moszuli atabég felmentő seregével szemben. Kerboga veresége után a vezetők között vita tört ki Antiokheia birtoklásáról, miközben Boulogne-i Balduin keletebbre megalapította az Edesszai Grófságot. A fő sereg 1099 elején indult tovább dél felé, és a szíriai–palesztin tengerparti útvonal, helyi alkuk, ellátási kényszerek és sikertelen ostromok után jutott el Jeruzsálemig.

A hadjárat végső katonai sikere Jeruzsálem 1099. július 15-i elfoglalása volt. A város bevétele után a keresztesek nagyarányú vérengzést követtek el a muszlim és zsidó lakosság körében. A kortárs latin források retorikája gyakran bibliai képekkel és túlzó formulákkal él, de a modern történetírás egyetért abban, hogy a mészárlás valós és súlyos esemény volt. Ugyanakkor a források menekülőkről, foglyokról, kiváltott túlélőkről és későbbi rendezésekről is tudnak, ezért kerülendő minden olyan totalizáló megfogalmazás, amely kivétel nélküli teljes kiirtást állítana.

Az első keresztes hadjárat nyomán létrejöttek az első latin keleti államok: az Edesszai Grófság, az Antiochiai Fejedelemség, a Jeruzsálemi Királyság és később a Tripoliszi Grófság. A hadjárat új intézményi és lelki formát adott a keresztény szent háborúnak, tartósan átalakította a latin Nyugat és a Bizánci Birodalom viszonyát, új politikai rendet hozott létre a Földközi-tenger keleti medencéjében, és mélyen beépült mind a nyugati, mind a közel-keleti történeti emlékezetbe.